A változások napja

Azt mondják, július 1-től megszűnik a Google Reader, ezért a blogok követőinek nem lesz egyszerű élete. Minden, amire eddig feliratkoztak, eltűnik, hacsak nem választanak helyette valamit, ahova az addig szépen listában összegyűjtött, kedvelt és gyakran látogatott blogokat importálják. Gondolom, ezzel kapcsolatban már mindenki jól informált, sőt, biztos van, aki már a háta közepére sem kívánja a témát, de azért nem árt, ha én is megemlékezem a dologról. Még jó, hogy időben szólok, így laza fél órával júl. 1. előtt...

A Google blogolvasója helyett megoldásként létezik mindenféle oldal, egyiket sem ismerem, gőzöm sincs, melyik hogyan működik, de a bloglovin.com-ot választottam, mert mindenhol ezt láttam. Nyomkodtam rajta ezt-azt (regisztrálni kell, név, email-cím és jelszó, majd rögtön felajánlja a kedvenc blogok importálását, tehát nagyon nem kell vele szöszmötölni), a saját figyeltjeimet már sikerült beállítani, remélem, meg is maradnak. Közben feltettem ide is "A GOMB"ot, hogy már csak nyomkodnotok kelljen.

Szóval, kedves követőim, ti mindhárman! :) Kérlek titeket, amennyiben szeretnétek a közeljövőben is értesülni a friss bejegyzésekről, keressétek meg a blog jobb oldalán a "Follow this blog with bloglovin " nevezetű gombot, és kattintsatok rá. Köszönöm!

És amúgy meg még a posta is változások elé állít minket holnaptól, én mondom, nagy nap lesz az, meglássátok!

Tim Burton: Rímbörtön

Magvető, 2012.

120 oldal

Elolvastam: 2013. június 27.

Fülszöveg:

Tim Burton rendezőt szellemes, ugyanakkor hátborzongató vizuális zsenialitása tette világhírűvé. Lélegzetelállítóan bravúros, egyedi látványvilágú animációs filmjeinek és keserédes, modern tündérmeséinek köszönhetően mára a legnagyobb filmművészek között tartják számon.

Az általa írt és rajzolt kötet hősei egytől egyig meg nem értett, tragikus sorsú kölykök, akik mindent megtesznek, hogy szeretetre és megértésre találjanak kegyetlen világunkban. Burton természetesen olyan morbid és abszurd, mégis bájos humorral ír róluk, hogy mikor olvasás közben kicsordul a könnyünk, nem tudjuk, hogy a sírástól vagy a nevetéstől.

A versecskéket Tim Burton-höz méltón négy jelzővel tudnám illetni: beteg, groteszk, morbid és vicces. Mind, egytől-egyig. A rajzok szintén. És mint ilyen, nekem nagyon tetszett. :) Tim Burton világát nagyon kedvelem, most már nem csak a filmekben. (Persze azok az igaziak, még minél több filmet kérek tőle és a szokásos szereplőitől, mint Johnny Depp és Helena Bonham Carter.)

A könyvet viszont csak elvetemült fanatikusoknak ajánlom, mert egyébként csalódást és szívfájdalmat okozhat. Rettentően vékony és ráadásul alig tartalmaz valamit, egyik oldalon egy kicsi rajz, a másik oldalon a történetek, de általában pár sorosak csak. Nem feltétlenül ér meg akkora összeget, mint amennyiért vesztegetik. Mivel cseréltem, nem érzem azt, hogy pénzt húztak  ki a zsebemből (pedig amúgy de, mert a cserekönyvet is megvettem valamikor), egyszerűen csak örülök, mert szép és mert ilyen amilyen. Nem tartom normális dolognak, de be kell vallanom, én vigyorogtam olvasás közben...  

A kedvenc: (angolul, a http://tim-burton-archive.tumblr.com oldalról):

És hogy a fordítót, Stern Gábort külön megemlíthessem, itt olvasható mit művelt magyarul - fantasztikus munka, tökéletesnek tartom.

A bámuló lány

Ismertem egy lányt, 

ki állandóan révedt.

Megbámult ő mindent,

mire tekintete tévedt.

Hol a földre meredt, 

hol az eget bámulta.

De nézett volna téged is,

anélkül, hogy ráunna.

S miután ő lett a farkasszemversenyen

az első helyezett,

a két fáradt szemgolyó végre megpihenhetett.

Értékelésem: 5/5 és még minimum 500 oldalon keresztül olvastam volna...

J. A. Redmerski: A soha határa

Ulpius, 2013.

506 oldal

Elolvastam: 2013. június 24.

Fülszöveg:

Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?

Vigyázat, cselekményleírásos lehet!

Köszönöm, én most meghalok. Óóóóóóóóóóó, ha rózsabimbóóóó lehetnék... és Camryn Bennett... Illene azt mondanom, hogy megvan a saját Andrew Parrish-em, de neem, nekem valaki másom van. Viszont azért a nagy kérdést tényleg ideje feltenni: tényleg futkosnak ilyenek az utcán? Mutassatok ilyet!

Mindig félve kezdek bele olyan könyvbe, amit úton-útfélen dicsérnek. Legutóbb is belefutottam egybe, aztán majdnem a fejem falba verése lett a fő tevékenység olvasás helyett... Szóval féltem most is, de alaptalanul. Ez egy rohadt jó könyv. (Persze már Jensen Ackles és a Carry on my wayward son rögtön megvett magának, innen meg már könnyű dolga volt az írónőnek. Még Andrew is Jensen Ackles-ként villódzott a szemeim előtt. )

A lényeg röviden: Camryn nagy szerelme, Ian, meghalt egy autóbalesetben, a bátyja részegen balesetet okozva megölt egy embert, ezért börtönben ül, a szülők elváltak, a barátnő folyton b.ogatja, hogy kéne neki már valami fickó, közben a barátnő pasija rányomul. Nem csoda, ha szerencsétlennek elege lesz, felficcen egy buszra, és nekivág a semminek. A buszon megismerkedik Andrew-val, aztán végül együtt indulnak egy jóféle utazásra. Nagy nehezen végre összejönnek, szerelmesek lesznek, aztán jön a nagy arculcsapás.

A szereplők mind nagyon jól eltalált figurák, egyik sem idegesített, ilyen is ritkán van. Cam és Andrew a kedvenc, a többiekről nem is nyilatkoznék. Andrew olyan igazi pasinak való, Cam pedig olyan, aki szívesen lennék, ha lehetne. 

Igazából rohadtul irigylem őket. Azért csak úgy autóval menni bele a vakvilágba, motelekben megszállni nem lehet egy olcsó mulatság. Igen, tulajdonképpen ezt az egyet irigylem, mert tudom, hogy hiába a nagy szabadságvágy és menni akarás, ha nincs, aki fedezze. Stoppolással azért meg nem hinném, hogy ugyanolyan élmény, itt-ott csövezni, kaját szerezni meg csak rövid ideig lehet jó.

Nagyon király. Komolyan, nem fizet érte senki, hogy dicsérjem, a könyvet is magamnak vettem, de rettentően jó. Végig azt hittem, hogy majd itt is a nagy meglepetés az lesz, hogy Andrew olyan, mint Christian Grey, és ezt akarja titkolni Cam elől. De mint írtam, jó nagy pofon jött. Az első reakcióm az volt, hogy "b.meg.". A következő az, hogy olvastam tovább. Az azutáni a tagadás, hogy neeeem, ez nem történhet meg. 

A történet 465 oldalas. (A könyv végén megint ajánlók vannak már megjelent és előkészületben lévő könyvekből...) A 461-ig megálltam bömbölés nélkül, addig hittem benne, hogy az nem lehet ám, de akkor feladtam. Nem tudok többet mondani, olvassa el, aki teheti...

És mivel a könyv említette a Kansas: Carry on my wayward son c. dalát, illetve Jensen Ackles-t, hát megmutatom, én mihez kapcsolom őket. Kedvenc színész, kedvenc filmsorozat, kedvenc filmzene. Azt hiszem. Szóval köszi, hogy mindezeket így összehoztuk :)

Értékelésem: 5/5. (Egy élmény volt. És az is lesz, ahányszor újraolvasom majd.)

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó

Agave, 2013

496 oldal

Elolvastam: 2013. június 14.

"És most esett le, hogy a kutyák nem azért olyan megnyugtatóak, mert szőrösek vagy mert nem tudnak beszélni, vagy attól, ahogy néznek, hanem attól, hogy nem várnak semmit cserébe."

Fülszöveg:

Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban – már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró – amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.

Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt. És Anita a teste megosztásának egy egészen új értelmét ismeri meg, s ennek most kivételesen semmi köze a hálószobához...

Nagyon szerintem nem lövöm le a poént, a lényeg úgyis annyi, hogy mindig mindenki mindenkivel, de azért óvatosan olvassátok!

Ajjaj, nagy a baj! Annyira sok mindenki van már, hogy nem bírom követni. Újra kéne olvasni az egész sorozatot, közben meg jegyzetelni, ki kicsoda, majd egy családfa jellegű ábrát rajzolni. (De azt sem  bánnám, ha a következő rész végén lenne egy ilyen, az írónő igazán megszánhatna vele...nem is értem, ez eddig nem jött szóba soha? Külföldi rajongók nem követelik?) Mivel a kiadó már csak évente jelenteti meg az Anita Blake könyveket, mindig elfelejtem, hogy az előző részben mik történtek, milyen új szereplők, milyen vérállatok érkeztek, és az új rész olvasása közben meg csak kapkodom a fejem és próbálok visszaemlékezni… tök rossz így. 

Na, amúgy szinte mindenki csak szidja ezt a sorozatot, mióta újabb és újabb fickók (nők? ne... légyszi!) kerülnek Anita ágyába. Nekem eddig nem igazán volt ezzel gondom, most sem lenne, ha mindemellett és Amerika vámpírjainak és vérmindenféléinek megmentése mellett maradna arra is oldal a könyvben, ami alapvetően Anita foglalkozása. Tehát nem ártana, ha néha egy kicsit újra halottakat keltene, veszekedne Dolph-fal, elindulna vámpírokat karózni. Az is elég lenne, ha csak épp egy kicsit, csak úgy említés szintjén, hogy ne húzzam a számat. Aztán utána már felőlem azzal fekszik, akivel akar. Ennyiből hiányzik a régi Anita, egyébként a humorával, pasijaival még mindig elég jól ki vagyok békülve. Ez utóbbiból mondjuk egyre több akad, hiába is kezdeném összeszedni, hogy most kik vannak (és persze ki kicsoda és micsoda)... nem menne. De azért kitartok hűen, élvezetes olvasmánynak tartom még mindig. 

A negatívumok:

Már nem kedvelem Ashert, igaz, őt eddig is csak olyan töltelék figurának éreztem, aki csak Jean-Claude miatt került be a történetbe, de sok értelme nincs a jelenlétének. Itt a könyv elején hogy keménykedett, hogy ő majd lelép, aztán épp csak annyi kellett, hogy Jean-Claude megkettyintse, és az égvilágon minden helyrejött... elég nyámnyila egy alak.

Végig azt hittem, hogy Richard esetében csak kamu ez a nagy odaadás, változás és majd kiderül, hogy saját magán, a haragján, öngyűlöletén nem fog tudni felülemelkedni és megint sírás-rívás, hiszti és üvöltözés lesz a vége. Egyelőre nem, ő is kitartóan halad a tutyimutyizmus irányába, ez a Richard már nem az igazi. Eddig a balhézásaiból volt már elegem, de ez így még rosszabb.

Micah és Nathaniel olyan semmilyenek, benyelnek mindent, lassan tényleg már szó szerint. Nem annyira bánom ezt amúgy, csak olyan felfoghatatlan, hogy gyakorlatilag leszarják, (sőt, még simán szó nélkül végig is asszisztálják) ki mindenki keveredik még be Anita mellé az ágyba, pedig elvileg ők is szerelmesek belé. Hiába na, a vérállatok agya máshogy működik, mint az enyém. 

Jean-Claude még Jean-Claude, de azért itt is el fognak fajulni a dolgok szerintem. Először Ashert rendezi le, mert Anita engedélyt adott rá, aztán meg még jön az Irigység nevű csaj is, annak meg ketten esnek neki Richarddal. 

A következő részben viszont végre lesz megint Edward, alig várom, de akkor megborulok, ha ő is az ágyban köt ki...

Sebaj, akármilyen is lesz a továbbiakban a sorozat, most már végigolvasom, megveszem továbbra is. Akármilyen terjedelmű, akármennyibe kerül. Az előző két rész elég vékonyka volt, akkor szívtam a fogamat az ár miatt, ez a mostani arányaiban egész jó.

Itt tartunk most.
Jövőre ugyanígy, ugyaninnen folytatjuk.

A fenti kutyás és a lenti szerelmes pedig a legjobb idézetek a könyvből. 

"Mert senki olyan mélyen a kést nem tudja megforgatni a szívedben, mint életed nagy szerelme."

Értékelésem: 4/5.

Samantha Young: Dublin Street

Könyvmolyképző, 2013

398 oldal

Elolvastam: 2013. június 12.

„-Dr. Pritchard - kérdeztem halkan -, mégis kinek a pártján áll?
- Bradenén.”

Fülszöveg:

Négy éve, hogy az amerikai Jocelyn Butler hátat fordítva tragikus múltjának, és Edinburgh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.

Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…

(Megjegyzés: A borítón végül nem szerepel ez az Ellie-s szöveg, biztos itt véletlenül került rá. Végülis Joss a főszereplő, nem Ellie.)

Előre leszögezném: olvastam a szürkéket, a Crossfire sorozat első két részét, meg még az Amit csak ő akar c. könyvet is. Nem is tudom, akkoriban volt-e még ezeken kívül valami, vagy az összesen végigmentem? :) Akkor kicsit túladagoltam ezt a műfajt, kellett egy kis szünet. (Most viszont már jöhet az újabb adag.) Megcsömörlöttem attól, hogy nagyjából az összes ugyanarra épül, szende, nem éppen tehetős, nem kifejezetten csinos leány és a vonzó, gyönyörű, tökéletes, gazdag fickó. És persze az is jelentősen levon az értékéből, hogy mennyire agyonreklámozza a kiadó ezeket a könyveket. Bár, ahogy nézem, nagyjából az összes könyvükkel ugyanígy tesznek. Mondjuk a fentebb említett Amit csak ő akar a Geopen kiadó műve, külsejében, témájában teljesen hasonló a szürkékhez. Ezektől eltekintve végül is nem olyan rosszak, talán csak divat mostanában szidni, mint régebben az Alkonyat könyveket. (És szerintem egyébként E. L. James jó lett volna, ha a fordító nem az lett volna, aki.) Azt hiszem, újraolvasom majd őket, ha már majd mind meglesz a polcon és újra ehhez támad kedvem.

De a legjobb és a legviccesebb címet simán ez a könyv viszi! Amikor a Könyvmolyképző pdf-ben közzétett egy kis részletet a könyvből, még a megjelenése előtt, már akkor kedvet kaptam hozzá és mint ahogy korábban írtam, a Könyvhéten be is szereztem. 

A szereplőket imádom, Jocelyn és Braden lettek a kedvenceim. (Írnám én azt is, hogy újabb szerelmem van, de mivel ez már a harmadik lenne, mióta elkezdtem írni a blogot, kicsit gyorsnak tűnik a tempó. :) )

Talán egy kicsit kevésbé kellett volna keményre faragni Jocelyn személyiségét, kicsit akár hamarabb is beszélhetett volna őszintén magáról és a történtekről Ellie-nek és Bradennek, bár ha úgy vesszük, érthető. (Spoiler!) A szülei és a testvére balesetben meghaltak, a legjobb barátnője szintén meghalt, emiatt pedig saját magát hibáztatja, hát, nem egyszerű. Tetszett, ahogy Braden és ő egymásra kattannak, ahogy egyezkednek, hogy meddig tartson a kapcsolatuk, meg hogy kinek mi fér bele, aztán meg ahogy kialakul köztük az, ami meg már egyáltalán nem az, aminek indult... Nem zavart a sok csúnya beszéd sem, sőt, még azokon is tök jókat röhögtem, és az sem bántott, hogy gyakorlatilag a könyv felét szinte csak az ágyjelenetek teszik ki, mégiscsak erotikus regényről beszélünk! 

Ellie és Adam is szerethető karakterek, persze előre sejthető, hogy Ellie-nek valami ilyesmi baja lehet, és hogy a végén azért csak Adam mellett köt ki, de aranyos páros. Na, meg Hannah, a könyvmoly, aki még az utcán, menet közben is képes olvasni! :)

Egy másodpercig nem bántam, hogy megvettem a könyvet, annyit vigyorogtam, olyan szórakoztató az egész, hogy még most is vigyorgok, ha visszagondolok rá. Az elején kicsit féltem, Kings of Leon – Sex on fire meg „Basszus! Szubbasszus!” és még a borítón is, hogy „Cseppet sem szürke!”, de végül tényleg kifejezetten kellemesen csalódtam.

Értékelésem: 5/5. Mert tetszett, szórakoztatott. Nagyon.

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

Cartaphilus, 2012

576 oldal

Elolvastam: 2013. június 10.

Fülszöveg:

Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában - megírható téma után kutatva - véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából. Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes - olykor erotikus - képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?

Vigyázat, ha nem olvasta valaki a könyvet, de még szeretné, az értékelésemet ne olvassa el!

Annyira, de annyira vártam, hogy végre olvashassak Jojo Moyes-től valamit, hogy majdnem megőrültem. A könyvtárban végre bent volt ez és a Tiltott gyümölcs. Gyorsan szorítottam is magamhoz mindkettőt, mint valami kincset, nehogy valaki más kaparintsa meg.

Aztán tessék. Nem tetszett. Illetve egyszer olvashatónak érzem és nem amiatt, mert sorban állnak az ezekkel együtt kikölcsönzött könyvtári könyvek meg a Könyvmolyképző gyereknapi akciójában és a Könyvhéten beszerzett olvasnivalók. Nem. Ráadásul szépen lassan haladtam vele, jól megrágtam, de valami akkor is hiányzik. 

Mostanában vettem azt észre, hogy ha egy könyv olvasása közben, az olvasási szünetekben - mert azért van ám olyan is, sajnos nem olvashatok egyhuzamban, a gyereknek ennie kell meg ilyenek :) - nem kattog a könyvön az agyam, meg hogy úristenhogyfogfolytatódniezzelazzalmileszjajmikorülhetekmárlevégreolvasni, akkor annak aztán nem lesz túl jó vége :( 
Az az igazság, hogy a közelmúltban szintén volt egy könyv, amit Danielle Steelhez hasonlítottam és most itt is ugyanezt teszem. Sajnos úgy érzem, ő is tudna ilyet írni, hacsak nem írt már az eddig megjelent millió könyve közül valamelyikben hasonlót. Nem mintha őt lebecsülném, vagy ilyesmi, sőt. A nagymamámnak mindig megveszem a legújabbat, és általában mielőtt megkapja, elolvasom én is, ha van rá időm. Néha kifejezetten kellemes kikapcsolódást nyújt egy-egy könyvét elolvasni, mikor arra vágyom, hogy ne kelljen nagyon gondolkozni olvasás közben, csak olvasni és kész. Ezt viszont nem igazán szeretem akkor, ha teljesen másra számítok és meg vagyok róla győződve, hogy valami fantasztikus könyvet tartok a kezemben.

Nem fogott meg Ellie nagy szerelme a házas John iránt, sőt, az ilyen viszonyokat egyáltalán nem szeretem. Aki házas, házas, maradjon a seggén, ne legyen szeretője, barátnője, akármilye. Ha meg mégis, akkor ott valami bibi van a kapcsolatban/házasságban, legyen szíves, döntsön az illető és lépjen valamerre. Igen, naiv vagyok és álomvilágban élek.

Az úrinő, Jennifer szerelme az átlagos fickó, újságíró Anthony iránt igazán hihetetlennek tűnik, de ha már így alakult, legyen, néhány levélváltás után ő legalább képes volt eldönteni, hogy lelép, csak az élet közbeszólt... baleset, időszakos emlékezetvesztés. 
A férjét végképp nem kedvelem, nem fér a fejembe, hogy ha hazudik a feleségének a baleset után, miért is teszi, talán azt hiszi, hogy majd most aztán nagy boldogság lesz köztük? Nem mintha előtte olyan nagyon király lett volna a kapcsolatuk. Azt is tudhatja előre, hogy előbb-utóbb visszajönnek azok az emlékek, és nincs értelme a hazudozásoknak, mivel azok is kiderülnek előbb vagy utóbb. Utána meg csak szapulja a nőt egyfolytában, ráadásul neki is szeretői vannak. És ugyan a 60-as években játszódik mindez, de szerintem egy férfi simán el is válhatott volna a feleségétől akkoriban, nem? Á, bonyolult ez, ép ésszel fel nem foghatom.  Egyedül talán a történet vége volt kellemes és tetszetős, bár kiszámítható…
Nem tetszenek az ide-oda ugrálások, persze tudom én, hogy épp ez a könyv alapja, a mostani és a múltbeli események, amelyek a jelenben összeérnek, minden jó, ha jó a vége, stb. De zavaró, ahogy zavaróak a szerelmes levelek részletei is a fejezetek elején, mindig próbáltam összekapcsolni azzal, amikről addig olvastam, de hát ugye a történethez csak annyi köze van, hogy ezek igazi szerelmes levelekből vett részletek. 

De hogy ne csak rosszakat írjak a könyvről: a borítója gyönyörű, tartalomhoz illő és amúgy imádom a Cartaphilus könyveket, mind nagyon szép és igényes kiadás. Elég sok könyvet olvastam már tőlük, jó néhányat nagy becsben őrzök a polcomon (Jim Morrison, Kurt Cobain, Nirvana, Sylvia Plath és Pittacus Lore könyvei) és jaj, hogy fájt a szívem a Könyvhéten a standjuknál, mennyi mindent szerettem volna onnan is …  De ebben az esetben sajnos a tartalom kevés. Félve kezdek majd bele a Tiltott gyümölcsbe, ezek után mire számíthatok? Azért esélyt adok neki és a Mielőtt megismertelek c. könyvének is majd, ha hozzájutok, de nagy elvárásaim már nem lesznek, az biztos.

Értékelésem: 3,5/5.

Az idei Könyvhét termése

Szombaton kaptam egy kis szabadságot, és gyerek nélkül ellátogattam a Könyvhétre. 

Ezeket vettem magamnak. Az Ezüstgolyóra nagy szükségem volt, szépen gyűjtögetem Laurell K. Hamiltonnak ezt a sorozatát, eddig mindegyik rész megvan, eléggé szeretem. Általában minden évben megúsztam a könyvhetet az aktuális Anita Blake megvásárlásával, hát most ennél azért kicsit többet sikerült hazahozni is, meg költeni is...

A Prodigy a Legenda folytatása, az is kellett, szerettem az első részét.

A Dublin Streetbe már beleolvastam korábban, az alapján döntöttem úgy, hogy megveszem, hát, majd meglátjuk, milyen.

A Rozéfröccs c. könyvet pedig egy akciós dobozban túrtam, 500 Ft-omba került. Úgy tudom, ugyanaz a Hidasi Judit írta, aki az Április utat, kíváncsi vagyok, vajon ez a könyve is olyan jó-e, mint a másik. A molyos értékelések alapján nem, csak 76%-ot kapott, míg az Április út 91%-ot, de elolvasom, hátha nekem tetszeni fog.

Ezek pedig a kislányomnak vásárolt könyvek. 

Ő ugyan még csak pár hónappal múlt 1 éves, úgyhogy nem nagyon tudja ezeket értékelni, de én azért jó pár mesekönyvet összegyűjtöttem már neki későbbre és reménykedem abban, hogy szeretni fogja majd a könyveket és az olvasást. 

A mostani négy könyve kb. 1500 Ft volt összesen, nem tudtam otthagyni. Mindegyikre 50% kedvezmény volt, a Szeretlek, mama és társa majd mesélésre jó lesz, a másik kettőt meg már lapozgatta, szereti az állatokat és néhányat már fel is ismer. (Persze az én könyveim mindig jóval izgalmasabbnak tűnnek, pedig még képek sincsenek benne...)

De azért ez a Könyvhét egy igazi nagy kínzás. Nincs annyi pénz a világon, amennyit egyébként is el tudnék verni könyvekre, hát még így, hogy egy igazi kánaán az egész Vörösmarty tér ilyenkor. Nagyon sok olyat láttam, ami hónapok óta a kívánságlistámon van, de egyszerűen már nem fér bele a keretbe, muszáj volt dönteni, mik a legfontosabbak. Most ezek voltak azok... de igencsak jár azon az agyam, hogy vissza kellene menni, mert még van egy-két olyan könyv, amit elhoznék :) 

Na és a gyerekkönyvek... hát azokról aztán ne is beszéljünk. Annyi sok mesekönyv van, amin én felnőttem, de most is kapható (pl. Fognyűvő Manócska, Vidám mesék, Benedek Elek meséi, Süsü, stb.) és az újak közül pl. Finy Petra, Máté Angi, Berg Judit, Szegedi Katalin, de még sorolhatnám... mindet megvenném, gyönyörűek.

Könyveken kívül voltak még érdekes dolgok, vászonszatyrok, könyves fülbevalók... és fájó szívvel ugyan, de  büszkén mondhatom: visszafogtam magam, ilyeneket nem vásárolgattam! :)

Hidasi Judit: Április út

Gabo kiadó, 2012

260 oldal

Elolvastam: 2013. május 31.

„Nem vagy már lány, de még nő sem vagy igazán. (…) Csak az érdekel, hogy ő itt van. Hogy veled van. És örökké fog tartani. Mert nem történhet semmi, ami benneteket szétválaszt. Hogy történhetne? Sebezhetetlen vagy, mert boldog vagy.”

Fülszöveg: 

Találkozhatsz tizenöt évesen életed szerelmével? És mi történik akkor, ha egy szörnyű tragédia folytán el kell válnotok egymástól? Ha újra látjátok egymást az életetek már nem lesz ugyanaz… 

A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás kusza korszakában, egy kisvárosban találkozik először Kovács Vera és Csenger Bálint. Mohón és szenvedélyesen szeretnek egymásba, de az élet közbeszól. Tizenöt év múlva újra találkoznak, és egymás kezét fogva próbálják feldolgozni annak a régi nyárnak a tragédiáját. A helyszín immáron a nyüzsgő Budapest. Bálint időközben felelősségteljes, de magányos orvossá vált, Vera pedig pizzafutárként dolgozik, mert akkor legalább békén hagyják, és nem faggatják a múltjáról, amivel nem tud szembenézni. Vera közel tíz éve szakította meg a kapcsolatot a szüleivel, amikor is felbukkan a húga, hogy meghívja az esküvőjére. Hősnőnk pedig újra kitárja az ajtaját és a szívét: gyógyulást keres. Nincs más lehetősége. Ezen az úton (számára is meglepő módon) barátokra lel: itt van a szomszéd rocker fazon, aki bár egyetemet végzett, mégis kertészként dolgozik, mert így marad ideje a zenélésre; a pizzériában dolgozó bolgár szakács, aki újra megtanítja Verát az élet szeretetére és a főzés örömére; a kicsit hisztis, de gyönyörű színésznő, aki a legjobb barát lesz, és aki megmutatja Verának, hogy nőnek lenni igenis jó. És természetesen Dr. Csenger Bálint, a gyerekkori szerelem, akivel talán újra egymásra találnak, miután minden a helyére kerül.

Te jó ég! Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ilyen fantasztikusan jó könyvet!

A könyvtárban találtam, egyszer már nézegettem, de nem fért bele a kikölcsönözhető 8ba, hát most igen. De én komolyan nem tudtam, hogy ez ennyire jó. 

Annyit nevettem rajta, közben meg annyira szomorú is az egész, meg annyira keményen ismerős. Olyan furcsa, hogy gyakorlatilag Vera egyáltalán nem hasonlít rám, legalábbis nem a 15 éves énje, mégis annyira magamat látom benne… És nem is igazán értem, hogy lehet ez. Nem vagyok királylány, még csak elkényeztetett sem. (Vera az, akármennyire is állítja, hogy nem.) Én egy lakótelepi, 10 emeletes házban laktam, ott nőttem fel, nem családi házban, sőt, még csak külön szoba sem jutott, és nagyon kevés barátom volt. Nem ittam, nem dohányoztam, még csókolózni is csak 15 évesen kezdtem. :) Arról meg nem is beszélve, hogy a gyerekkori szerelmeimmel azóta sem nagyon futottam össze… Viszont ahogy olvastam Veráról, a dögmeleg nyárról, annyira visszahozta az emlékeimet és az érzéseimet - és még ráadásul zenékkel együtt, amiket akkoriban játszottak a rádióban, zenecsatornákon - az én 14-15 éves koromból, a szintén dögmeleg nyarakról, hogy azóta sem térek magamhoz. Nem feltétlenül jó érzések ezek, sőt, inkább nyomasztóak, de azt hiszem, könyv ilyen hatással nem volt még rám.

Vigyázat, innentől spoiler-es! (Már amennyire írhatom ezt, ilyen fülszöveg után, ahol nagyjából mindent leírtak már… )

Verát nagyon megszerettem. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy senkivel nem tudott/nem akart beszélni arról, mit írt neki Tünde, mi történt gyerekkorukban és mi miatt szakadt meg a kapcsolata a családjával és a barátaival. De teljesen meg tudom érteni a viselkedését, egyáltalán meg sem fordul a fejemben, hogy bármiért is elítéljem. Rettenetes érzés lehet az, hogy veszekedsz, megpofozol valakit, és bár nem tudsz róla, de épp akkor látod életedben utoljára, majd évekig gyötröd magad azért, mert azt hiszed, te voltál az oka a történteknek. Én inkább őt sajnálom nagyon, nem Tündét. Tünde olyan figura, aki ugyan legjobb barátnőként szerepel, de szerintem nem az. Úgy gondolom, hogy az úgynevezett legjobb barátságokban éppen az a lényeg, hogy ismerik egymást az emberek, már majdnem úgy, mint saját magukat, a másik mellett állnak, ha annak szüksége van rá és fordítva. Ha bajom van, szólok, elmondom, megbeszéljük. Ha nem hallgat meg éppen, mert más dolga/baja/nyűgje van, akkor később újra próbálom. Ha épp új pasija van, és emiatt hetekig nem keres, megértem, ha zavar, szólok, ha kell, többször szólok. És talán Vera sem kapott volna akkora sokkot attól, hogy Tünde hogyan érez, ha előtte már tudott volna arról, hogy ő más egy kicsit… És bár önzőnek tarthatjuk Verát, azért mégiscsak Tünde volt az, aki a könnyebb utat választotta… 

Bálintot nem tudom hova tenni. Valaki a könyv értékelése során azt írta, hogy nem érti, mitől nagy szerelem az, ha 15 évesen 1 hétig jártak vagy még addig sem, nem is ismerték egymást, előtte szinte nem is beszéltek sosem. Erre viszont tudom a választ. Pontosan ettől nagy szerelem. Mert megmarad abban az izgalmas fázisban, amikor még szerelmes vagy, boldog vagy, és épphogy elkezdődött az egész. És ha nem zárod le valamiért magadban ezt a „kapcsolatot”, akkor utána évekig tud kísérteni, hogy mi lett volna, ha, mennyire jó volt, miért rontottad el… Itt szintén ez lehetett a baj: az, hogy Bálint levágja Vera haját és elmegy, soha többet nem keresi, mert a lány ezt kéri - se a lány, se a fiú részéről nem lezárása a dolgoknak. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy most, miután Bálint újra Verával van, hogyan alakul az életük. Mert az eltelt 15 év alatt simán olyan tulajdonságokkal ruházza fel az ember a másikat, ami igazából nincs is, a saját képzeletében él csak, a 15 éves korukban megélt érzelmek alapján. Szerintem nem működhet… ráadásul túl sok minden marja őket belül, akármennyire rágják át alaposan ezeket egymás közt.

Kedvenc szereplőm egyértelműen Dávid, a rocker, a gitáros, a szomszéd. Jó lenne egy ilyen nekem is :) Annyira vicces figura, hogy szinte minden mondatát idézhetném, a legtöbb jelenetnél könnyesre röhögtem magam. (Hajókürt, meg ilyenek.) De amikor Verának segítségre volt szüksége, akkor nem viccelődött, őszintén tanácsot tudott adni és a legtöbbet tette, amit egy barát tehet. Még egy új, könyvbeli szerelmet találtam magamnak. (Gyűlnek ezek, csak gyűlnek... :) )

Mindezek után is csak azt tudom mondani, hogy fantasztikus könyv. Magyar írótól ritkán olvasok, és ha mégis, akkor félve teszem, nem tudom, mire számíthatok. Legtöbbször nem vagyok elragadtatva.

Most viszont köszönöm, hogy megíródott ez a könyv, én meg elolvashattam. Közben pedig molyos cserével lett egy saját példányom belőle! 

A Snow Patrolt is köszönöm, ezt a számot mindig is imádtam, most viszont már összekötődött egy élménnyel.

Értékelésem: 5/5.

Trevor Baker: Dave Gahan & Depeche Mode

Silenos kiadó, 2011

264 oldal

Elolvastam: 2013. május 24.

„A zene a test, amibe én helyezem bele a szívet.”

Fülszöveg:

Az egyetlen magyarul is elérhető életrajz Anglia egyik legbefolyásosabb zenészéről! 

Dave Gahan helye ott van a rockzene ikonjainak panoptikumában Jimi Hendrix, John Lennon, Freddy Mercury és a többi nagyság mellett. Csak éppen van egy kis különbség: Dave Gahan egy olyan ritka szeren­csés rocksztár, akit egyrészt újraélesztettek, másrészt pedig ennek következtében az életmódját is meg tudta változtatni. 

A kisvárosi fiú két kanállal halmozta az élvezeteket, s közben nem vette észre, a Depeche Mode-dal elért elképzelhetetlen sikerek 1995-re teljesen kifacsarták őt. 

Ebből a feneketlen mélységből volt visszaút: az énekes megküzdött a démonaival, s ráadásként az együttes mellett még szólókarrierjét is kiépítette. A harcból győztesként került ki, s még karrierjét sem kellett feladnia. 

A könyvben a Guardian szakírója elsőként tekinti át, miképpen emelkedett ki Dave Gahan Essexből, aztán pedig zenésztársai árnyékából. Egy különleges történet következik: korunk meghatározó együttesének leg­meghatározóbb figurájáról. 

Rengeteg exkluzív képpel, köztük magyar rajongók fotóival illusztrálva!

Nehéz értékelni, mert inkább egy Dave Gahan által írt (vagy legalábbis közreműködésével írt) önéletrajzra vágynék. De minthogy ilyen nincs, be kell érnem ezzel. Viszont így annyira száraz, bár olvasmányos, de mégiscsak száraz, interjúkból és egyéb helyekről összeszedett, ömlesztett anyag. Sajnos ugyanez a bajom az összes többi életrajzzal és erre csak nemrég, az Ozzy Osbourne által írt önéletrajz olvasása közben jöttem rá. Addig csak azt éreztem, hogy hiányzik valami ezekből a könyvekből, és persze hogy hiányzik, hát az ember, a zenekar maga… a hangjuk, a gondolataik. Már ha ez így érthető… 

De nem kesergek, örülök, hogy van egy ilyen könyvem. Benne a koncertjegyekkel :) A könyv megszerzése amúgy szinte egy csoda volt, muszáj elmesélnem. Szóval az történt, hogy amikor a kiadó megjelentette, szerettem volna megvenni. Vagy milliószor jártam a könyvesboltokban, fogdostam, belelapozgattam, de megmondom őszintén, sajnáltam rá a pénzt. Aztán jött a rukkola, én meg elsőként jelöltem be, hogy szeretném happolni a könyvet. Ez lassan egy éve volt már. Amikor az első példány felkerült belőle, egy Mónika nevű lány csapott le rá, nekem nem sikerült. És karácsony előtt pár nappal kaptam egy üzenetet tőle facebook-on, hogy szeretné nekem adni a könyvet. Ő is imádja, de tudja, hogy én is, úgyhogy nekem adja. :) Hát így került hozzám a könyv, azóta is nagy becsben tartom. És ezúton is köszönöm még egyszer, Mónika! 

Az úgynevezett rajongásom egyébként nem túl régi keletű, csupán tizenegynéhány éve tart. Ez alatt két koncertre jutottam el (2009. június és most 2013. május), de ha tehetem, az összes további budapesti koncerten is részt veszek majd. Nem kívánok ennél többet, gigantikus/frenetikus élmény. A hangulat, a tömeg, a mozdulatok, a tánc és a koncert végén az az integetősdi… Jaj. Amúgy Dave Gahanbe szerelmes vagyok.

És itt lehet belepillantani az érzésbe, az idei koncertről:

Persze miután észrevettem, hogy Depeche Mode-hoz kapcsolódó kihívás nincs a molyon, létrehoztam én egyet. Még nem túl népszerű, eddig ketten vagyunk résztvevők. :)

http://moly.hu/kihivasok/depeche-mode

Értékelésem: 4/5.

Jenny Downham: Amíg élek

Ciceró kiadó, 2012

336 oldal

Elolvastam: 2013. április 17.

„Talán ha elég magasra hintázok, megváltozik a világ.”

Fülszöveg:

Előbb-utóbb mindenki meghal – mindannyian tudjuk.

A tizenhat éves Tessa, akinek csupán hónapjai vannak hátra, talán mindenki másnál is jobban tudja.

De van egy listája: felsorolta azt a tíz dolgot, amit még meg akar tenni, mielőtt meghal. Az első helyen a szex áll. Lehetőleg még ma.

De nem mindig könnyű elérni, amit az ember akar, és amit akar, nem mindig esik egybe azzal, amire szüksége van. És néha a legváratlanabb dolgok lesznek a legfontosabbak.

Felemelő, életigenlő és boldog – ez a rendkívüli regény azzal ünnepli az életet, hogy szembenéz azzal, milyen valójában a halál.

A regényből Now is Good címen angol film készült, amelynek főszerepét Dakota Fanning játssza.

Furcsa dolog ez. Minek akarok én ilyen könyvet olvasni, ha tudom előre, hogy a vége nem lesz jó, hogy bömbölni fogok rajta? De néha, amikor mondjuk épp mélyen dagonyázol az önsajnálatban, vagy kevesebb a pénz, mint a számlák, sőt még esetleg a gyerek is hisztizik és teljesen mást csinál, mint amit kérsz tőle és amúgy is, sehogy se jó semmise, akkor nem árt egy ilyen könyv. Kicsit rákoppint a fejedre, hogy vannak azért sokkal rosszabb dolgok is, mint a te kis semmiségeid. 

Az azért elég kemény lehet, hogy nem csak hogy tudsz róla, hogy kevés időd van már hátra, mert teljesen, elkerülhetetlenül biztosan meg fogsz halni, de még azért az is kiderül, hogy nem annyi időd jut a dolgaidra, amennyit gondoltál, hanem jóval kevesebb. És amikor az orvos is azt mondja, hogy jobb, ha megteszed azt, amit akarsz, de minél hamarabb… Nem szeretném átélni. Se Tess részét, sem a szülőkét, ez utóbbit főleg nem! És nem is kívánom senkinek. 

Örülök, hogy Adam ott volt, de rohadtul sajnálom, hogy ilyen későn érkezett. Kedveltem az összes szereplőt, még a végére Zoey-val is megbarátkoztam, bár az elején nagyon idegesített, hogy nem veszi komolyan ezt a listás dolgot, meg úgy tűnt, a barátnőjét és a betegségét sem. Sajnálom Tessát és még jobban az itt maradtakat. Szerintem nekik a nehezebb… bár a fene tudja, ha tudod, hogy hamarosan el kell válnod mindenkitől, akit szeretsz, ők maradnak, te mész… jaj, nagyon rossz ez, bárhonnan közelítem meg a dolgot.

Ui.: A filmet is megnéztem, az is erősen papírzsepis. De kifejezetten jól sikerült, nem is gondoltam volna. A könyv ismerete viszont hozzátesz a filmélményhez, szerintem mindenképp előbb olvasni kell, utána megnézni. A főszereplő lányt nem szerettem sosem, az Alkonyat filmekben sem, de most valahogy elfogadtam, tetszett ez a szereposztás. Adam meg… mint egy kis Patrick Swayze, komolyan :) , legalábbis ő járt az eszemben végig. Nem akarom többször megnézni, de biztos megteszem.

Értékelésem: 4,5/5.

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

Gabo, 2011
296 oldal
Elolvastam: 2013. április 9.

Fülszöveg:

Kilencedik születésnapjának előestéjén a mit sem sejtő Rose Edelstein, az iskolaudvari játékok és a zaklatott szülői figyelem perifériáján létező kislány beleharap édesanyja házi sütésű csokoládés citromtortájába, és rájön, hogy varázslatos képességgel rendelkezik: a süteményben képes megízlelni az anyja érzéseit. 

Legnagyobb döbbenetére fedezi fel magában ezt az adottságot, az anyjából ugyanis – az ő életvidám, ügyes kezű, tevékeny édesanyjából – a lemondás és a kétségbeesés íze árad. Az ételek egyszeriben – és életre szólóan – veszedelemmé, fenyegetéssé válnak Rose számára. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A bátyja, Joseph pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli. 

Átokkal is felérő adottsága révén a kislány olyan titkos tudás birtokába jut, amit minden család elrejt a világ szeme elől – az édesanyja családon kívüli életét, az édesapja elhidegülését, Joseph hadban állását az egész világgal. 

Ám Rose felcseperedvén mégis megtanulja hasznosítani ezt az adottságát, és rájön, hogy vannak olyan titkok, melyeket még az ő ízlelőbimbói sem képesek érzékelni. 

A citromtorta különös szomorúsága sziporkázó mese arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz tiszta szívből szeretni valakit, akiről túlságosan sokat tudunk. A szívszorítóan mulatságos, bölcs és szomorú történet azt bizonyítja, hogy Aimee Bender olyan író, akinek káprázatos prózája a mindennapi élet furcsaságait veszi górcső alá. 

Aimee Bender két ízben kapott Pushcart-díjat, 2005-ben Tiptreedíjra jelölték. Számtalan antológiában jelentek meg írásai, műveit eddig tíz nyelvre fordították le. Los Angelesben él.

Furcsa egy könyv. Annyira szomorú, és annyi mindenféle gondolat kavarog az agyamban… 

De akkor is: ez A KÖNYV, amit épp olvastam a kislányom születésekor.

1 éve kezdtem el olvasni először, könyvtárból. A felénél jártam kb., még a kórházba is magammal vittem, amikor a gyerekem úgy döntött, hogy kint jobb lenne neki… vicces, milyen nagy vagányan hurcoltam magammal, hogy majd ott befejezem. Persze nem volt igazán időm/energiám olvasni, úgyhogy végül a könyvtárba félig elolvasva került vissza. Azóta sem volt belőle kölcsönözhető példány… Aztán könyvcseréldés karácsonyi ajándékként lett egy saját példányom, azóta nézegettem a polcon, ideje volt befejezni.

Vigyázat, spoiler lehet!

Szóval, nagyon szomorúnak érzem az egészet. Rose érzi az ízekből az ételt készítő hangulatát, érzéseit, ez elég szar lehet, senkinek sem kívánnám. Az anyuka is szomorú, kallódik ide-oda, nem igazán találja sehol a helyét, asztalos lesz, meg mindenfélét csinál, szeretője is akad. Ezt mondjuk Rose helyében nem tudnám ilyen simán elfogadni. Apuka olyan semmilyen, a gyerekeivel sincs valami nagy mélyreható kapcsolata. Joseph meg aztán… őt lengi igazán körbe a letargia, szerintem. De ezeket még fel tudom dolgozni. Még azt is, hogy George nem lett olyan nagy szerelem, sőt, semmilyen sem végül. Pedig mennyire, de mennyire szorítottam, úgy vártam… 

De azt feldolgozni, hogy Joseph mindenféle bútorrá átváltozik… na ez megborította a világomat. Nem kellett volna bele :(

Valószínűleg újraolvasom majd még, lehet, hogy sok dolgot meg sem értettem most igazán. De tetszett, az biztos. És már az is biztos, hogy ha meglátom valahol a könyvet, vagy hallok/olvasok róla, az első gondolatom (már amúgy egyébként is – de itt főleg) mindig a kislányom lesz. 

Értékelésem: 4/5.

Ozzy Osbourne: Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy

Cartaphilus, 2012

288. oldal
Elolvastam: 2013. április 7.

Fülszöveg:

A nagy sikerű Black Sabbath zenekar legendás énekesének kötete a Sunday Times Magazine-ban és a Rolling Stone-ban futó nagy sikerű rovatokon alapuló, felháborítóan vicces, meghökkentően informatív konzultáció, sőt a legszórakoztatóbb, amelyben valaha is részed lesz.

Megmondom én, mit bírok Ozzy Osbourne-ban, a zenéjén kívül. 

1) 40 vagy akárhány évnyi drogozás-ivászat-dohányzás-akármilyen őrület után leállt. (Ha tényleg leállt és miért is ne lehetne így?) Rohadt nagy dolog! 

2) Vicces egy fazon, aki a feleségét nagyon jól kifogta, tökéletesen illik hozzá. Valószínűleg fél tőle, mint a tűztől és szereti sok év házasság után is. 

3) Úgy osztogat orvosi tanácsot, hogy gyakorlatilag csak a züllős időszakából szerzett tapasztalatokon és hipochonderségén alapul a tudása. Ettől függetlenül viszont teljesen normálisan, ésszerűen közelíti meg a dolgokat. Arra számítottam, hogy sok levélírót elhajt a fenébe a hülye kérdések miatt, és gagyi ötletek, elhülyéskedett válaszok jönnek, meg amúgy is, milyen agyi kapacitása lehet mostanság… de nem. Meglepően értelmes válaszokat adott a kérdésekre, teljesen jól megfogadható tanácsokkal. Mármint persze nem épp a megfázás kúrálására/megelőzésére, másnaposság ellen, ízületi gyulladásra, stb. tett javaslatokra gondolok. :) Tetszik, hogy többszörösen felhívja a figyelmet a vastagbél és prosztatavizsgálatokra, amit biztosan sokan kihagynak és/vagy az utolsó pillanatig halogatnak félve a kellemetlenségektől… 

4) Végül azt szeretném kiemelni, hogy a drog rossz! :) És nini, még Ozzy szerint is! :) És végre felül tudtam emelkedni a Toxikoma c. könyv feletti keserű csalódásomon, mert itt végre arról van szó, hogy ugyan a drogtól királyul érezheti magát az ember, de nincs értelme, mert csak belehal, vagy egyéb bajai akadnak. Szabó Győző könyvéből pedig számomra az jön le, hogy húdenagyonkirály dolog drogozni, semmi más. Hiteltelennek tartom. És amúgy is inkább Ozzy felé húz a szívem, azért mégiscsak 60 fölötti, sok évtizednyi filmszakadás után… és még mindig él!

Ezen felül pedig, bár ez már a kiadó és nem Ozzy érdeme, nagyon meg vagyok elégedve a fordítással, ebben és az Én, Ozzy c. könyvben is. Más-más fordítókkal dolgoztak, viszont egy hiba sem szúrta ki a szemem, pedig akár elő is fordulhatott volna. Sok történet megjelenik itt is, amit a másik könyvben már leírtak, de teljesen ugyanúgy. Elégedett vagyok, na.

A molyon pedig csináltam egy Ozzy-s kihívást, úgyhogy lehet jelentkezni oda is!

http://moly.hu/kihivasok/ozzy-osbourne

Értékelésem: 5/5.

Ozzy Osbourne: Én, Ozzy

Cartaphilus, 2010
392 oldal
Elolvastam: 2013. március 20.

"Amikor másnap reggel felébredtem, egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyban Johnny-val. Megpróbáltam megtapogatni a farkam, hogy ellenőrizzem, nem történt-e semmi, és akkor rájöttem, hogy semmit nem érzek. Le voltam bénulva. Teljesen béna voltam.

Üvöltözni kezdtem: - Bassza meg! Bassza meg! Nem érzem a lábam!

Aztán meghallottam azt a morgó hangot magam mellett:

- Azért nem érzed, mert az az én lábam – mondta Johnny.”

Fülszöveg:
„Kérdezgetik tőlem az emberek, hogyan lehet az, hogy még mindig élek, és én nem tudok mit mondani. Ha gyerekkoromban odaállít valaki egy fal mellé a többi utcabéli kölyökkel együtt, és megkérdezi, hogy ki él majd még 2009-ben is, kinek lesz öt gyereke és négy unokája, meg háza Buckinghamshire-ben és Kaliforniában, nem tettem volna egy kibaszott fityinget sem magamra. De itt vagyok, és készen állok, hogy most először a saját szavaimmal mondjam el a történetemet. 
Életem minden egyes napja esemény volt. Harminc éven át halálos dózisokban nyomtam a piát és a drogokat. Túléltem egy repülőszerencsétlenséget, öngyilkos túladagolásokat, nemi úton terjedő betegségeket. Vádoltak gyilkossági kísérlettel. Aztán majdnem meghaltam, amikor a kvadomon ülve öttel belehajtottam egy gödörbe a kertemben. 

Egy csomó minden nem lesz szép ebben a sztoriban. Mindig is vonzott a sötét oldal, és csináltam néhány csúnya dolgot. De nem én vagyok az ördög. Én csak John Osbourne vagyok: egy munkásgyerek Astonból, aki felmondott a gyárban, és elindult, hogy jól érezze magát.” 

Ozzy Osbourne 1948-ban született Birminghamben. Több mint 100 millió lemezt adott el a Black Sabbath tagjaként és díjnyertes szólóelőadóként. Öt gyermeke van, feleségével, Sharonnal Kaliforniában és Buckinghamshire-ben élnek.

Zseniális! Néhol vinnyogva röhögtem, a legjobb önéletrajz, amit valaha olvastam, pedig volt azért már néhány. Hihetetlen ez az ember, imádom!

Visszatérve az önéletrajzokra: bármennyire is szeretem pl. a Nirvanát, Jim Morrisont, ezeket a (szintén ebben a Legendák élve vagy halva sorozatban megjelent) könyveket olyan nehézkesen olvastam végig. Persze érthető, de kissé egyhangú olvasmány, sok évszámmal, sok-sok névvel… Na hát ugyanezt erről a könyvről aztán nem mondhatom. Tényleg letehetetlen, villámgyorsan haladtam vele. Vicces, szórakoztató, egyáltalán nem száraz és nem unalmas egy pillanatig sem. Én meg valószínűleg nem vagyok normális, mert ha egyszer kicsit több időm lesz majd, végigrágom magam még a tévésorozaton is. Meg még azt sem bánnám, hogy ha Sharon könyvei is szépen megjelennének magyarul. Tutira vevő lennék rájuk!

Értékelésem: 5/5.

Janne Teller: Semmi

Scolar 2011

182 oldal

Elolvastam: 2013. március 5.

Fülszöveg:

„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az osztálytermet. Osztálytársai erre elhatározzák, hogy nihilista társuknak bebizonyítják az ellenkezőjét. A terv szerint egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. De először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze. Ezért a diákok azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnek az imaszőnyegét. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme. 

Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik: Rikke-Ursulának a copfjaitól, Gerdának a hörcsögétől kell megválnia. Kettejük még kegyetlenebb követelésekkel áll elő: Anna-Linek örökbefogadási bizonyítványa, a kis Emil koporsója, egy kutyatetem és egy Jézus-szobor is az „értelem hegyén”, a „Fontos Dolgok Halmán” végzi. Akkor vadulnak csak igazán el az események, amikor Sofie-nak az ártatlanságát, a tehetségesen gitározó Jan-Johannak meg az ujját kell feláldoznia. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség. 

Csak Pierre marad flegma. Kineveti a kamaszokat, akik ilyen áldozatokra képesek, csak hogy megtalálják az élet értelmét. Ezért nagy árat kell fizetnie: a többi gyerek kegyetlenül bosszút áll.

Nem tetszett, nem akarom többet olvasni, de még a kezembe fogni se, messziről látni se. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ilyen lény a Földön. :) De nemhogy nem tetszett, azt sem bírom felfogni, hogy másoknak mi és miért tetszik benne, miért istenítik?

Olyan „apróságokon” akadtam fent, mint az alábbiak: 

1) nem tudok komolyan venni egy olyan történetet, ahol a gyerekek egymásra mutogatva megmondják, kinek mi a legfontosabb és bedobják a halomba, csak azért, hogy egy másiknak megmutassák, mennyi mindennek van értéke, 

2) nincs ennyi rossz szülő, aki nem veszi észre, hogy a gyereknek eltűnik a hörcsöge, kiássák a kisöccse sírját, eltűnik a szandálja, amit nemrég kapott, levágja a haját. Ez nem normális.

Valószínűleg azért, mert ezeken felidegesítettem magam, és mérges lettem, épp azért nem tudom értékelni a könyv mondanivalóját.

Értékelésem 2,5/5.

Beteg könyvek gyülekezete, gyorsan, röviden

Vigyázat, csak 18 éven felülieknek!!!

Margaux Fragoso: Csak ha te is akarod

Nyitott Könyvműhely, 2011

398 oldal

Elolvastam: 2013. február 18.

Fülszöveg:
Margaux Fragoso torokszorítóan őszinte visszaemlékezésében elmeséli, hogyan hálózta be kisgyerekként egy férfi, és hogyan tartotta a markában 15 éven keresztül. 7 éves korában, egy uszodában találkozott először Peter Currannel. A férfi, aki ekkor 51 éves volt, nagyon kedvesen bánt vele, és meghívta a kislányt édesanyjával együtt a házába. Ezzel vette kezdetét viszonyuk, aminek végül a férfi öngyilkossága vetett véget. A kislány számára a férfi otthona egy egzotikus állatokkal teli mesebirodalomnak tűnt, ahol menedékre lelt az otthoni pokol elől: anyja szinte állandóan pszichiátriai kezelés alatt állt, apja pedig alkoholista volt. A szexuális visszaélések csak egy idő után kezdődtek, míg végül eljutottak a születésnapi ajándéknak nevezett aktusig. Curran elrabolta a lány fél életét. Az elszakadás iránti vágy végig tetten érhető Fragoso elemi erejű könyvében. Saját naplója és a férfi hátrahagyott levelei, fényképei és feljegyzései segítségével zavarba ejtő részletességgel, mégis lírai hangvételben idézi fel az átélt szexuális és pszichikai visszaéléseket. Margaux Fragoso nemrég szerezte meg PhD fokozatát a Binghamton Egyetemen angol irodalomból. Már számos verse és novellája jelent meg különböző irodalmi lapokban, többek között a The Literary Review és a Barrow Street hasábjain. Első könyve, a Csak ha te is akarod eddig 23 országban jelent meg és mindenhol óriási vihart kavart.

Amikor befejeztem a könyvet, nem tudtam, hogy egyáltalán szokás-e ilyet értékelni és ha igen, akkor hogyan? 5/5 vagy 0/5 a téma miatt? Végül az alapján született meg a döntésem, hogy nagyon jól megírta a könyvet, értelmesen, érdekesen, nem nyavalygósan, nem idegesítően. Az, hogy igaz történet, hogy ez megtörtént Margaux-val, és megtörténhet/történik mással, az már borzasztó. Undorító, beteg dolog, sosem fogom megérteni, de még megsajnálni sem a Peter-féléket.

Értékelésem 5/5.

Sophie Andrews: A megsebzett

Könyvfakasztó, 2008 

280 oldal 

Elolvastam: 2013. február 23. 

Fülszöveg:
Sophie már csecsemő korától nevelőszülőkkel élt. Jólétben, békében, boldogan – amíg csak meg nem jött a havi vérzése. Ettől kezdve ugyanis nevelőapja, a „Papa” a nemi rabszolgájának tekintette. Sophie egyetlen utat látott a menekvésre: elkezdte magát rendszeresen vagdalni zsilettpengével. Az önbántalmazás idővel szenvedélyévé vált; sokáig még azután sem tudta abbahagyni, hogy az angol szamaritánus egylet segítségével egy pszichiátriai osztályra menekülhetett az őt enyhén szólva furcsán szerető Papa karmai közül. Még innen is hosszú volt az útja a normális életbe. Adjuk át a szót egyik szamaritánus pártfogójának: „Sophie ma már felnőtt nő, és én nagyon örülök, hogy annak idején telefonált… Szerencsés kézzel ragadta meg a lehetőségeket, és élt is velük, mégpedig sikeresen. Kiegyensúlyozott ember lett belőle… A félelmei sose szűnnek meg, és biztos, hogy időről időre felszínre törnek majd. Ám Sophie ma már olyanoknak segít, akik ugyanolyan borzalmakon mentek keresztül, mint ő. Ne nézz többé hátra, Sophie! Haladj tovább, előre – én mindig ott leszek, egy lépéssel mögötted…" 

Nem egy könnyed olvasmány, az biztos. De ha már Sophie-t behajították a diliházba, ott élt kb. 2 évig, akkor közben a drága Papa mi a büdös nyavalyáért nem került a börtönbe? Az ottani dolgozóknak, szociális segítőknek, stb. nem feladata/nincs lehetősége feljelentést tenni? Lazán megússza az ilyen, meg a drágalátos barátai? Hát kösz. 

Értékelésem 5/5. 

Igazából ezeknél a könyveknél mindig az jut eszembe, hogy vajon mi miatt jutott el odáig az írója, hogy megírja a történetét, és aztán keres egy kiadót, ahol kiadják a könyvet. Terápiás céllal vajon? Értem én, hogy az írás segíthet sok esetben, de ezekkel a lányokkal olyan dolgok történtek, amiknek a feldolgozásához egy egész élet is kevés, nemhogy egy könyv megírása. Az meg már más kérdés, hogy hogyan lehet ezt túlélni? 

Aztán persze még azon is jár az agyam, hogy vajon az ilyen könyveket csak úgy a lányom kezébe nyomjam-e 15-16 évesen, vagy várjam meg, míg magától kezd ilyeneket olvasgatni? Na majd meglátjuk, nem most lesz ez, csak már jó előre kattogok rajta…