Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

Cartaphilus, 2012

576 oldal

Elolvastam: 2013. június 10.

Fülszöveg:

Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában - megírható téma után kutatva - véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából. Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes - olykor erotikus - képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?

Vigyázat, ha nem olvasta valaki a könyvet, de még szeretné, az értékelésemet ne olvassa el!

Annyira, de annyira vártam, hogy végre olvashassak Jojo Moyes-től valamit, hogy majdnem megőrültem. A könyvtárban végre bent volt ez és a Tiltott gyümölcs. Gyorsan szorítottam is magamhoz mindkettőt, mint valami kincset, nehogy valaki más kaparintsa meg.

Aztán tessék. Nem tetszett. Illetve egyszer olvashatónak érzem és nem amiatt, mert sorban állnak az ezekkel együtt kikölcsönzött könyvtári könyvek meg a Könyvmolyképző gyereknapi akciójában és a Könyvhéten beszerzett olvasnivalók. Nem. Ráadásul szépen lassan haladtam vele, jól megrágtam, de valami akkor is hiányzik. 

Mostanában vettem azt észre, hogy ha egy könyv olvasása közben, az olvasási szünetekben - mert azért van ám olyan is, sajnos nem olvashatok egyhuzamban, a gyereknek ennie kell meg ilyenek :) - nem kattog a könyvön az agyam, meg hogy úristenhogyfogfolytatódniezzelazzalmileszjajmikorülhetekmárlevégreolvasni, akkor annak aztán nem lesz túl jó vége :( 
Az az igazság, hogy a közelmúltban szintén volt egy könyv, amit Danielle Steelhez hasonlítottam és most itt is ugyanezt teszem. Sajnos úgy érzem, ő is tudna ilyet írni, hacsak nem írt már az eddig megjelent millió könyve közül valamelyikben hasonlót. Nem mintha őt lebecsülném, vagy ilyesmi, sőt. A nagymamámnak mindig megveszem a legújabbat, és általában mielőtt megkapja, elolvasom én is, ha van rá időm. Néha kifejezetten kellemes kikapcsolódást nyújt egy-egy könyvét elolvasni, mikor arra vágyom, hogy ne kelljen nagyon gondolkozni olvasás közben, csak olvasni és kész. Ezt viszont nem igazán szeretem akkor, ha teljesen másra számítok és meg vagyok róla győződve, hogy valami fantasztikus könyvet tartok a kezemben.

Nem fogott meg Ellie nagy szerelme a házas John iránt, sőt, az ilyen viszonyokat egyáltalán nem szeretem. Aki házas, házas, maradjon a seggén, ne legyen szeretője, barátnője, akármilye. Ha meg mégis, akkor ott valami bibi van a kapcsolatban/házasságban, legyen szíves, döntsön az illető és lépjen valamerre. Igen, naiv vagyok és álomvilágban élek.

Az úrinő, Jennifer szerelme az átlagos fickó, újságíró Anthony iránt igazán hihetetlennek tűnik, de ha már így alakult, legyen, néhány levélváltás után ő legalább képes volt eldönteni, hogy lelép, csak az élet közbeszólt... baleset, időszakos emlékezetvesztés. 
A férjét végképp nem kedvelem, nem fér a fejembe, hogy ha hazudik a feleségének a baleset után, miért is teszi, talán azt hiszi, hogy majd most aztán nagy boldogság lesz köztük? Nem mintha előtte olyan nagyon király lett volna a kapcsolatuk. Azt is tudhatja előre, hogy előbb-utóbb visszajönnek azok az emlékek, és nincs értelme a hazudozásoknak, mivel azok is kiderülnek előbb vagy utóbb. Utána meg csak szapulja a nőt egyfolytában, ráadásul neki is szeretői vannak. És ugyan a 60-as években játszódik mindez, de szerintem egy férfi simán el is válhatott volna a feleségétől akkoriban, nem? Á, bonyolult ez, ép ésszel fel nem foghatom.  Egyedül talán a történet vége volt kellemes és tetszetős, bár kiszámítható…
Nem tetszenek az ide-oda ugrálások, persze tudom én, hogy épp ez a könyv alapja, a mostani és a múltbeli események, amelyek a jelenben összeérnek, minden jó, ha jó a vége, stb. De zavaró, ahogy zavaróak a szerelmes levelek részletei is a fejezetek elején, mindig próbáltam összekapcsolni azzal, amikről addig olvastam, de hát ugye a történethez csak annyi köze van, hogy ezek igazi szerelmes levelekből vett részletek. 

De hogy ne csak rosszakat írjak a könyvről: a borítója gyönyörű, tartalomhoz illő és amúgy imádom a Cartaphilus könyveket, mind nagyon szép és igényes kiadás. Elég sok könyvet olvastam már tőlük, jó néhányat nagy becsben őrzök a polcomon (Jim Morrison, Kurt Cobain, Nirvana, Sylvia Plath és Pittacus Lore könyvei) és jaj, hogy fájt a szívem a Könyvhéten a standjuknál, mennyi mindent szerettem volna onnan is …  De ebben az esetben sajnos a tartalom kevés. Félve kezdek majd bele a Tiltott gyümölcsbe, ezek után mire számíthatok? Azért esélyt adok neki és a Mielőtt megismertelek c. könyvének is majd, ha hozzájutok, de nagy elvárásaim már nem lesznek, az biztos.

Értékelésem: 3,5/5.