Gabo, 2011296 oldal
Elolvastam: 2013. április 9.
Fülszöveg:
Kilencedik születésnapjának előestéjén a mit sem sejtő Rose Edelstein, az iskolaudvari játékok és a zaklatott szülői figyelem perifériáján létező kislány beleharap édesanyja házi sütésű csokoládés citromtortájába, és rájön, hogy varázslatos képességgel rendelkezik: a süteményben képes megízlelni az anyja érzéseit.
Legnagyobb döbbenetére fedezi fel magában ezt az adottságot, az anyjából ugyanis – az ő életvidám, ügyes kezű, tevékeny édesanyjából – a lemondás és a kétségbeesés íze árad. Az ételek egyszeriben – és életre szólóan – veszedelemmé, fenyegetéssé válnak Rose számára. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A bátyja, Joseph pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli.
Átokkal is felérő adottsága révén a kislány olyan titkos tudás birtokába jut, amit minden család elrejt a világ szeme elől – az édesanyja családon kívüli életét, az édesapja elhidegülését, Joseph hadban állását az egész világgal.
Ám Rose felcseperedvén mégis megtanulja hasznosítani ezt az adottságát, és rájön, hogy vannak olyan titkok, melyeket még az ő ízlelőbimbói sem képesek érzékelni.
A citromtorta különös szomorúsága sziporkázó mese arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz tiszta szívből szeretni valakit, akiről túlságosan sokat tudunk. A szívszorítóan mulatságos, bölcs és szomorú történet azt bizonyítja, hogy Aimee Bender olyan író, akinek káprázatos prózája a mindennapi élet furcsaságait veszi górcső alá.
Aimee Bender két ízben kapott Pushcart-díjat, 2005-ben Tiptreedíjra jelölték. Számtalan antológiában jelentek meg írásai, műveit eddig tíz nyelvre fordították le. Los Angelesben él.
Furcsa egy könyv. Annyira szomorú, és annyi mindenféle gondolat kavarog az agyamban…
De akkor is: ez A KÖNYV, amit épp olvastam a kislányom születésekor.
1 éve kezdtem el olvasni először, könyvtárból. A felénél jártam kb., még a kórházba is magammal vittem, amikor a gyerekem úgy döntött, hogy kint jobb lenne neki… vicces, milyen nagy vagányan hurcoltam magammal, hogy majd ott befejezem. Persze nem volt igazán időm/energiám olvasni, úgyhogy végül a könyvtárba félig elolvasva került vissza. Azóta sem volt belőle kölcsönözhető példány… Aztán könyvcseréldés karácsonyi ajándékként lett egy saját példányom, azóta nézegettem a polcon, ideje volt befejezni.
Vigyázat, spoiler lehet!
Szóval, nagyon szomorúnak érzem az egészet. Rose érzi az ízekből az ételt készítő hangulatát, érzéseit, ez elég szar lehet, senkinek sem kívánnám. Az anyuka is szomorú, kallódik ide-oda, nem igazán találja sehol a helyét, asztalos lesz, meg mindenfélét csinál, szeretője is akad. Ezt mondjuk Rose helyében nem tudnám ilyen simán elfogadni. Apuka olyan semmilyen, a gyerekeivel sincs valami nagy mélyreható kapcsolata. Joseph meg aztán… őt lengi igazán körbe a letargia, szerintem. De ezeket még fel tudom dolgozni. Még azt is, hogy George nem lett olyan nagy szerelem, sőt, semmilyen sem végül. Pedig mennyire, de mennyire szorítottam, úgy vártam…
De azt feldolgozni, hogy Joseph mindenféle bútorrá átváltozik… na ez megborította a világomat. Nem kellett volna bele :(
Valószínűleg újraolvasom majd még, lehet, hogy sok dolgot meg sem értettem most igazán. De tetszett, az biztos. És már az is biztos, hogy ha meglátom valahol a könyvet, vagy hallok/olvasok róla, az első gondolatom (már amúgy egyébként is – de itt főleg) mindig a kislányom lesz.
Értékelésem: 4/5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése