Hidasi Judit: Április út

Gabo kiadó, 2012

260 oldal

Elolvastam: 2013. május 31.

„Nem vagy már lány, de még nő sem vagy igazán. (…) Csak az érdekel, hogy ő itt van. Hogy veled van. És örökké fog tartani. Mert nem történhet semmi, ami benneteket szétválaszt. Hogy történhetne? Sebezhetetlen vagy, mert boldog vagy.”

Fülszöveg: 

Találkozhatsz tizenöt évesen életed szerelmével? És mi történik akkor, ha egy szörnyű tragédia folytán el kell válnotok egymástól? Ha újra látjátok egymást az életetek már nem lesz ugyanaz… 

A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás kusza korszakában, egy kisvárosban találkozik először Kovács Vera és Csenger Bálint. Mohón és szenvedélyesen szeretnek egymásba, de az élet közbeszól. Tizenöt év múlva újra találkoznak, és egymás kezét fogva próbálják feldolgozni annak a régi nyárnak a tragédiáját. A helyszín immáron a nyüzsgő Budapest. Bálint időközben felelősségteljes, de magányos orvossá vált, Vera pedig pizzafutárként dolgozik, mert akkor legalább békén hagyják, és nem faggatják a múltjáról, amivel nem tud szembenézni. Vera közel tíz éve szakította meg a kapcsolatot a szüleivel, amikor is felbukkan a húga, hogy meghívja az esküvőjére. Hősnőnk pedig újra kitárja az ajtaját és a szívét: gyógyulást keres. Nincs más lehetősége. Ezen az úton (számára is meglepő módon) barátokra lel: itt van a szomszéd rocker fazon, aki bár egyetemet végzett, mégis kertészként dolgozik, mert így marad ideje a zenélésre; a pizzériában dolgozó bolgár szakács, aki újra megtanítja Verát az élet szeretetére és a főzés örömére; a kicsit hisztis, de gyönyörű színésznő, aki a legjobb barát lesz, és aki megmutatja Verának, hogy nőnek lenni igenis jó. És természetesen Dr. Csenger Bálint, a gyerekkori szerelem, akivel talán újra egymásra találnak, miután minden a helyére kerül.

Te jó ég! Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ilyen fantasztikusan jó könyvet!

A könyvtárban találtam, egyszer már nézegettem, de nem fért bele a kikölcsönözhető 8ba, hát most igen. De én komolyan nem tudtam, hogy ez ennyire jó. 

Annyit nevettem rajta, közben meg annyira szomorú is az egész, meg annyira keményen ismerős. Olyan furcsa, hogy gyakorlatilag Vera egyáltalán nem hasonlít rám, legalábbis nem a 15 éves énje, mégis annyira magamat látom benne… És nem is igazán értem, hogy lehet ez. Nem vagyok királylány, még csak elkényeztetett sem. (Vera az, akármennyire is állítja, hogy nem.) Én egy lakótelepi, 10 emeletes házban laktam, ott nőttem fel, nem családi házban, sőt, még csak külön szoba sem jutott, és nagyon kevés barátom volt. Nem ittam, nem dohányoztam, még csókolózni is csak 15 évesen kezdtem. :) Arról meg nem is beszélve, hogy a gyerekkori szerelmeimmel azóta sem nagyon futottam össze… Viszont ahogy olvastam Veráról, a dögmeleg nyárról, annyira visszahozta az emlékeimet és az érzéseimet - és még ráadásul zenékkel együtt, amiket akkoriban játszottak a rádióban, zenecsatornákon - az én 14-15 éves koromból, a szintén dögmeleg nyarakról, hogy azóta sem térek magamhoz. Nem feltétlenül jó érzések ezek, sőt, inkább nyomasztóak, de azt hiszem, könyv ilyen hatással nem volt még rám.

Vigyázat, innentől spoiler-es! (Már amennyire írhatom ezt, ilyen fülszöveg után, ahol nagyjából mindent leírtak már… )

Verát nagyon megszerettem. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy senkivel nem tudott/nem akart beszélni arról, mit írt neki Tünde, mi történt gyerekkorukban és mi miatt szakadt meg a kapcsolata a családjával és a barátaival. De teljesen meg tudom érteni a viselkedését, egyáltalán meg sem fordul a fejemben, hogy bármiért is elítéljem. Rettenetes érzés lehet az, hogy veszekedsz, megpofozol valakit, és bár nem tudsz róla, de épp akkor látod életedben utoljára, majd évekig gyötröd magad azért, mert azt hiszed, te voltál az oka a történteknek. Én inkább őt sajnálom nagyon, nem Tündét. Tünde olyan figura, aki ugyan legjobb barátnőként szerepel, de szerintem nem az. Úgy gondolom, hogy az úgynevezett legjobb barátságokban éppen az a lényeg, hogy ismerik egymást az emberek, már majdnem úgy, mint saját magukat, a másik mellett állnak, ha annak szüksége van rá és fordítva. Ha bajom van, szólok, elmondom, megbeszéljük. Ha nem hallgat meg éppen, mert más dolga/baja/nyűgje van, akkor később újra próbálom. Ha épp új pasija van, és emiatt hetekig nem keres, megértem, ha zavar, szólok, ha kell, többször szólok. És talán Vera sem kapott volna akkora sokkot attól, hogy Tünde hogyan érez, ha előtte már tudott volna arról, hogy ő más egy kicsit… És bár önzőnek tarthatjuk Verát, azért mégiscsak Tünde volt az, aki a könnyebb utat választotta… 

Bálintot nem tudom hova tenni. Valaki a könyv értékelése során azt írta, hogy nem érti, mitől nagy szerelem az, ha 15 évesen 1 hétig jártak vagy még addig sem, nem is ismerték egymást, előtte szinte nem is beszéltek sosem. Erre viszont tudom a választ. Pontosan ettől nagy szerelem. Mert megmarad abban az izgalmas fázisban, amikor még szerelmes vagy, boldog vagy, és épphogy elkezdődött az egész. És ha nem zárod le valamiért magadban ezt a „kapcsolatot”, akkor utána évekig tud kísérteni, hogy mi lett volna, ha, mennyire jó volt, miért rontottad el… Itt szintén ez lehetett a baj: az, hogy Bálint levágja Vera haját és elmegy, soha többet nem keresi, mert a lány ezt kéri - se a lány, se a fiú részéről nem lezárása a dolgoknak. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy most, miután Bálint újra Verával van, hogyan alakul az életük. Mert az eltelt 15 év alatt simán olyan tulajdonságokkal ruházza fel az ember a másikat, ami igazából nincs is, a saját képzeletében él csak, a 15 éves korukban megélt érzelmek alapján. Szerintem nem működhet… ráadásul túl sok minden marja őket belül, akármennyire rágják át alaposan ezeket egymás közt.

Kedvenc szereplőm egyértelműen Dávid, a rocker, a gitáros, a szomszéd. Jó lenne egy ilyen nekem is :) Annyira vicces figura, hogy szinte minden mondatát idézhetném, a legtöbb jelenetnél könnyesre röhögtem magam. (Hajókürt, meg ilyenek.) De amikor Verának segítségre volt szüksége, akkor nem viccelődött, őszintén tanácsot tudott adni és a legtöbbet tette, amit egy barát tehet. Még egy új, könyvbeli szerelmet találtam magamnak. (Gyűlnek ezek, csak gyűlnek... :) )

Mindezek után is csak azt tudom mondani, hogy fantasztikus könyv. Magyar írótól ritkán olvasok, és ha mégis, akkor félve teszem, nem tudom, mire számíthatok. Legtöbbször nem vagyok elragadtatva.

Most viszont köszönöm, hogy megíródott ez a könyv, én meg elolvashattam. Közben pedig molyos cserével lett egy saját példányom belőle! 

A Snow Patrolt is köszönöm, ezt a számot mindig is imádtam, most viszont már összekötődött egy élménnyel.

Értékelésem: 5/5.